Egyszer rám hajolhatnál, s akkor nagyon kívánnál,
S én meg ott feküdhetnék, kicsit nagyon remegnék.
Egyszer elkergethetnél, aztán sírva kérhetnél
Aztán átölelhetnél, s hagynám: kiengesztelnél.
Ismerős az érzés amikor ülsz a buszon,már nagyon kivagy. Kivagy készülve. Vagy egyszerűen csak nehéz napod volt és alig várod már, hogy ledőlj, mert valahova lekéne dőlni. Miközben döcög a busz, nagy a tolongás, a szád nem mosolyog,megszólal egy dal. Egy dal ami valami jóra emlékeztet és te elmosolyogdsz. Mosolyogsz, mert egy ilyen kis apró gesztus boldoggá tesz. Ami végül is kinek köszönhető? Önmagunknak. Mert mi hagyjuk, hogy meglátjuk az apró örömöt. Ami mindenben ott van, csak hajlamosak vagyunk elfutni mellette. Mondjuk is: majd máskor nevetek, majd máskor boldog leszek, ha majd barátom lesz, majd ha sok pénzem lesz. Ha végre el jön a nap amit várok. Mindig ha ha és ha. Nem! Nem kell annyi ha. Az élet megy, megy és csak megy. Mi meg megyünk vele. Menjünk boldogan. Lássuk meg az apró örömöket, melyek ott vannak egy embertársunkban, egy buszban, egy dalban. Az életben! 
2014.október.23